1. A leguán, mint táplálék

A zöld leguánt természetesen nem csak az ember veszélyezteti, hanem hagyományos ellenségei, különféle ragadozók is. A nagyobb, felnõtt példányokat zsákmányolhatják az esõerdõk rettegett ragadozói, az óriáskígyók, például az órisákígyó (Boa Constrictor) vagy az anakonda (Eunectes Murinus), míg a fiatalabbak kisebb kígyók áldozatásul eshetnek. Kajmánok, nagy viziteknõsök, sõt nagyobb ragadozó halak is veszélyt jelentenek rá nézve. A ragadozó madarak, húsevõ emlõsök (például vidra, medvefélék, jaguár és más macskafélék) szintén jó falatnak tartják. A legnagyobb fogyasztó persze egyre inkább az ember...

2. A leguán táplálékai

A felnõtt leguán jórészt növényevõ. Egyesek szerint állati eredetû táplálékot csak a fiatal példányok, valamint a tojásrakás elõtt álló nõstények fogyasztanak, de étrendjük nagyobb részét ezeknek is jórészt a növények teszik ki. A felnõttek lomb- és gyümölcsevõk, az állati táplálék mennyisége elhanyagolható. Mások szerint növekedésük kezdeti szakaszában elsõsorban állatevõk, táplálékuk nagy részét gerinctelenek, fõleg rovarok teszik ki, és persze némi növényi anyag. Zsákmányolhatnak kisebb gerinceseket is (például madárfiókákat), de a dögevésre is hajlamosak. A növekedéssel párhuzamosan nõ a növényi táplálék aránya, majd a kifejlett példányoknál megközelítõleg 4:1 arányban stabilizálódik a növények javára.

A kikelés után a fiatal leguán gyorsan növekszik, s a normális fejlõdéshez elengedhetetlenül szüksége van bizonyos állati eredetû táplálékra. A fiatal állat (kb. két és fél éves korig) általában 85-90% növényi, 10-15% állati táplálékból állítja össze étrendjét. Idõvel ez az arány módosul, a felnõtt egyed esetében már kb. 95%-ot tesz ki a növényi, és 5%-ot az állati eredetû étek aránya.

A növényi táplálék magában foglal szinte mindenféle gyümölcsöt, zöldségeket, faleveleket a leguán élõhelyétõl függõen, a helyi sajátosságoknak megfelelõen. Állati eredetû táplálék lehet rengeteg gerincetelen faj (férgek, ízeltlábúak), de lehetnek apróbb gerincesek (madárfiókák, kisebb hüllõk, rágcsálók) is.

A magas rosttartalmú, fehérjében és szénhidrátban viszont szegény táplálék (a növények) emésztésének legfõbb része (sok más, fõként növényevõ állathoz hasonlóan) a vastagbélben történik cellulózlebontó baktériumok segítségével. A leguán emésztése hihetetlenül gazdaságos: energiaszükséglete csak kb. 6%-a egy azonos testtömegû rágcsálóénak, és csak 3%-a egy madárénak. Az újszülött leguánban még természetesen nem található meg ez a bélflóra, ezt oly módon szerzi meg, hogy vagy felnõtt társai ürülékét, vagy talajdarabokat fogyaszt.

3. A leguán etetése

Elsõsorban a következõ növények ajánlatosak: lóhere, lucerna, pitypang, spenót, sóska, fejes saláta, kelbimbó, káposzta, karalábé, reteklevél, százszorszép, zsálya, útilapu, szõlõ és málnalevél. Emellett a reszelt sárgarépát is szívesen fogyasztja. Megkínálható paradicsommal, ribizlivel, egressel, szilvával, avókádóval, kivivel, paprikával, almával, körtével, sütõtökkel, eperrel, de ügyelni kell arra, hogy ezek a gyümölcsök és zöldségek csak kb. 20%-át tegyék ki a táplálékának. Banán, õszibarack, sárgabarack is adható neki, de csak kis mennyiségben, ugyanis ezek foszfortartalma jóval nagyobb a gyíkok számára optimálisnál.

A zöld leguán sokszor eléggé válogatós, ezért érdemes a táplálékot jól összekeverni, hogy ne csak a kedvenc csemegéjét válogassa ki. A zöldségeket, gyümölcsöket persze nem árt, ha lenyelésre alkalmas nagyságra daraboljuk. Naponta adjunk neki friss ételt, s próbáljunk meg ügyelni arra, hogy vegyszerekkel minél kevésbé kezelt növényt kapjon.

A fiatal példányok esetében nem árt, ha a táplálék 15-20%-a állati eredetû, ugyanis ekkor a legintenzívebb a növekedés, s a szervezet számára szükséges anyagokat (ásványi sók, protein) a növények nem tartalmazzák kielégítõ mértékben. Etetésére alkalmas sokféle gerinctelen (tücsök, sáska, csótány, szöcske, lisztkukac, viaszmolylárva) vagy pedig gerincesként lehet újszülött, pár napos szopós egér is. Ezekhez többféleképpen hozzájuthatunk: jórészük kapható díszállat-kereskedésben, de nagyobb állatállomány esetében be is állíthatunk magunknak saját tenyészetet. A legegyszerûbb pedig az, ha kisétálunk egy zöld mezõre, s fogunk egy kis csemegét állataink számára. Arra azonban itt is ügyelnünk kell, nehogy vegyszerrel kezelt terület legyen!

Kifejlett egyedeknek adhatunk (mérettõl függõen) kisebb-nagyobb egeret, hetente egyszer, legfeljebb kétszer. Tojásrakás elõtt álló nõstényeknek valamivel többet kell biztosítanunk.

Gyakran elõfordul, hogy a zöld leguán nem hajlandó megenni az állati eredetû táplálékot. Ilyenkor érdemes cselhez folyamodni: az etetésre szánt táplálékot (tücsköt, egeret) begöngyölhetjük egy salátalevélbe, s így kínáljuk fel neki, akár kézbõl is.

Az etetés széles körû variációs lehetõségei mellett is könnyen elõfordulhat, hogy nem tudjuk biztosítani a megfelelõ mennyiségû táplálékot. Ilyenkor érdemes olyan vitaminkoncentrátumokat beszerezni, melyek kifejezetten a hüllõk, sõt akár a zöld leguán számára fejlesztettek ki. Napjainkban már könnyebb dolgunk van, ugyanis ezek a vitaminkészítmények egyre nagyobb tömegben, jobb minõségben, és egyre változatosabb formában jelennek meg a magyarországi hüllõkereskedésekben.

4. A leguán, mint táplálék

A zöld leguánt természetesen nem csak az ember veszélyezteti, hanem hagyományos ellenségei, különféle ragadozók is. A nagyobb, felnõtt példányokat zsákmányolhatják az esõerdõk rettegett ragadozói, az óriáskígyók, például az órisákígyó (Boa Constrictor) vagy az anakonda (Eunectes Murinus), míg a fiatalabbak kisebb kígyók áldozatásul eshetnek. Kajmánok, nagy viziteknõsök, sõt nagyobb ragadozó halak is veszélyt jelentenek rá nézve. A ragadozó madarak, húsevõ emlõsök (például vidra, medvefélék, jaguár és más macskafélék) szintén jó falatnak tartják. A legnagyobb fogyasztó persze egyre inkább az ember...

5. A leguán táplálékai

A felnõtt leguán jórészt növényevõ. Egyesek szerint állati eredetû táplálékot csak a fiatal példányok, valamint a tojásrakás elõtt álló nõstények fogyasztanak, de étrendjük nagyobb részét ezeknek is jórészt a növények teszik ki. A felnõttek lomb- és gyümölcsevõk, az állati táplálék mennyisége elhanyagolható. Mások szerint növekedésük kezdeti szakaszában elsõsorban állatevõk, táplálékuk nagy részét gerinctelenek, fõleg rovarok teszik ki, és persze némi növényi anyag. Zsákmányolhatnak kisebb gerinceseket is (például madárfiókákat), de a dögevésre is hajlamosak. A növekedéssel párhuzamosan nõ a növényi táplálék aránya, majd a kifejlett példányoknál megközelítõleg 4:1 arányban stabilizálódik a növények javára.

A kikelés után a fiatal leguán gyorsan növekszik, s a normális fejlõdéshez elengedhetetlenül szüksége van bizonyos állati eredetû táplálékra. A fiatal állat (kb. két és fél éves korig) általában 85-90% növényi, 10-15% állati táplálékból állítja össze étrendjét. Idõvel ez az arány módosul, a felnõtt egyed esetében már kb. 95%-ot tesz ki a növényi, és 5%-ot az állati eredetû étek aránya.

A növényi táplálék magában foglal szinte mindenféle gyümölcsöt, zöldségeket, faleveleket a leguán élõhelyétõl függõen, a helyi sajátosságoknak megfelelõen. Állati eredetû táplálék lehet rengeteg gerincetelen faj (férgek, ízeltlábúak), de lehetnek apróbb gerincesek (madárfiókák, kisebb hüllõk, rágcsálók) is.

A magas rosttartalmú, fehérjében és szénhidrátban viszont szegény táplálék (a növények) emésztésének legfõbb része (sok más, fõként növényevõ állathoz hasonlóan) a vastagbélben történik cellulózlebontó baktériumok segítségével. A leguán emésztése hihetetlenül gazdaságos: energiaszükséglete csak kb. 6%-a egy azonos testtömegû rágcsálóénak, és csak 3%-a egy madárénak. Az újszülött leguánban még természetesen nem található meg ez a bélflóra, ezt oly módon szerzi meg, hogy vagy felnõtt társai ürülékét, vagy talajdarabokat fogyaszt.

6. A leguán etetése

Elsõsorban a következõ növények ajánlatosak: lóhere, lucerna, pitypang, spenót, sóska, fejes saláta, kelbimbó, káposzta, karalábé, reteklevél, százszorszép, zsálya, útilapu, szõlõ és málnalevél. Emellett a reszelt sárgarépát is szívesen fogyasztja. Megkínálható paradicsommal, ribizlivel, egressel, szilvával, avókádóval, kivivel, paprikával, almával, körtével, sütõtökkel, eperrel, de ügyelni kell arra, hogy ezek a gyümölcsök és zöldségek csak kb. 20%-át tegyék ki a táplálékának. Banán, õszibarack, sárgabarack is adható neki, de csak kis mennyiségben, ugyanis ezek foszfortartalma jóval nagyobb a gyíkok számára optimálisnál.

A zöld leguán sokszor eléggé válogatós, ezért érdemes a táplálékot jól összekeverni, hogy ne csak a kedvenc csemegéjét válogassa ki. A zöldségeket, gyümölcsöket persze nem árt, ha lenyelésre alkalmas nagyságra daraboljuk. Naponta adjunk neki friss ételt, s próbáljunk meg ügyelni arra, hogy vegyszerekkel minél kevésbé kezelt növényt kapjon.

A fiatal példányok esetében nem árt, ha a táplálék 15-20%-a állati eredetû, ugyanis ekkor a legintenzívebb a növekedés, s a szervezet számára szükséges anyagokat (ásványi sók, protein) a növények nem tartalmazzák kielégítõ mértékben. Etetésére alkalmas sokféle gerinctelen (tücsök, sáska, csótány, szöcske, lisztkukac, viaszmolylárva) vagy pedig gerincesként lehet újszülött, pár napos szopós egér is. Ezekhez többféleképpen hozzájuthatunk: jórészük kapható díszállat-kereskedésben, de nagyobb állatállomány esetében be is állíthatunk magunknak saját tenyészetet. A legegyszerûbb pedig az, ha kisétálunk egy zöld mezõre, s fogunk egy kis csemegét állataink számára. Arra azonban itt is ügyelnünk kell, nehogy vegyszerrel kezelt terület legyen!

Kifejlett egyedeknek adhatunk (mérettõl függõen) kisebb-nagyobb egeret, hetente egyszer, legfeljebb kétszer. Tojásrakás elõtt álló nõstényeknek valamivel többet kell biztosítanunk.

Gyakran elõfordul, hogy a zöld leguán nem hajlandó megenni az állati eredetû táplálékot. Ilyenkor érdemes cselhez folyamodni: az etetésre szánt táplálékot (tücsköt, egeret) begöngyölhetjük egy salátalevélbe, s így kínáljuk fel neki, akár kézbõl is.

Az etetés széles körû variációs lehetõségei mellett is könnyen elõfordulhat, hogy nem tudjuk biztosítani a megfelelõ mennyiségû táplálékot. Ilyenkor érdemes olyan vitaminkoncentrátumokat beszerezni, melyek kifejezetten a hüllõk, sõt akár a zöld leguán számára fejlesztettek ki. Napjainkban már könnyebb dolgunk van, ugyanis ezek a vitaminkészítmények egyre nagyobb tömegben, jobb minõségben, és egyre változatosabb formában jelennek meg a magyarországi hüllõkereskedésekben.

7. Rendszerezés

A zöld leguán a pikkelyes hüllõk (Squamata) családjába, a gyíkok (Lacertilia) alrendbe tartozik. Ebben az alrendben 19 család található több, mint 3000 fajjal. A zöld leguán a leguánfélék (Iguanidae) családjába tartozik.

A leguánfélék családján belül az Iguana nemnek két faja van: a szigeti leguán (Iguana Delikatissa), mely a Karib-tenger szigetein honos, és a zöld leguán (Iguana Iguana). A két faj külsõleg is jól elkülöníthetõ egymástól: a szigeti leguánnál hiányzik a dobhártya nyílása alatt a másik fajon jól látható nagy, kerek pikkely, a toroklebenyen található tarajsor rövid, és a száj vonala alatt egy megnövekedett pikkelyekbõl álló pikkelysor található.

A zöld leguánnak két alfaja ismert: a törzsalak (Iguana i. Iguana) és a másik alfaj, az Iguana i. Rhinolopha. A két alfaj közötti különbség szemmel látható: a Rhinolopha alfaj jellemzõ bélyege az orron található, kis szarvacskára emlékeztetõ két-három, esetenként négy kitüremkedés, bütyök, valamint az, hogy az alfajhoz tartozó leguánoknak a fejük, végtagjaik és toroklebenyük különösen a párzási idõszakban gyakran élénk, narancssárgás színû.

8. Leírás

A zöld leguán nagy, robosztus testû, látványos gyík. Testhossza meghaladhatja a két méteres nagyságot és a nyolc kilogrammos súlyt. Testméretének kétharmadát az oldalról lapított, ostorszerû farok teszi ki. A test keresztmetszete függõlegesen álló ovális alakzat. A fej a testhez képest viszonylag nagy, az orr kerek. A lábak a fán lakó életmódnak megfelelõen jól fejlettek, hosszú ujjaik végén éles, kapaszkodásra és mászásra alkalmas karmok találhatók. Az áll és a torok alatt jól fejlett, kiálló, fésûs szegélyû toroklebeny foglal helyet. A fejtõl kb. a farok elsõ harmadáig húzódik végig háti tarajuk, mely fésûszerû tüskékbõl áll. A kifejlett példányoknál a tarkó területén található legnagyobb tüskék hossza elérheti a 0.6-1.5 centis nagyságot. A faj egyik különös ismertetõjegye a dobhártya nyílása alatt elhelyezkedõ megnövekedett pikkelyek csoportja, melyeknek átmérõje felnõtt egyedeknél 0.5-1 centi széles is lehet. A testet viszonylag apró, kerek pikkelyek fedik. Nagyszámú nagyobb, sorokba rendezõdõ kúp alakú pikkely található még a nyak tájékán, valamint a fejet is megnövekedett, tányérszerû pikkelyek borítják.

Az állat elsõsorban zöldes, szürkés színû, majd színe a kor elõrehaladtával sötétedik. Elõfordulnak olyan nagyon öreg egyedek, melyek majdnem feketék. Sötétebb területek találhatók még a vállakon és a farkon, kékes árnyalatok lehetnek a végtagok felsõ részein. A faj jellegzetességei: a dobhártya nyílása alatt található megnövekedett pikkelyek rendszerint fehér színûek zöld árnyalattal. A hasi oldal a piszkosfehértõl a világoszöldig változik. Ezek a jellemzõk azonban csak általánosságban érvényesek, kivételek mindig akadnak. Alkalmanként lehet találkozni "kék" leguánokkal, vagy olyan egyedekkel, amelyek testén a vörösbarnától a sárgáig változó színes foltok láthatók. Esetenként elõfordulnak szokatlan narancssárga, vörös vagy rózsaszín állatok is, sõt, Kolumbiában albínó példányok is kikeltek már. Sajnos, ezeknek az egyedülálló színezetû állatoknak a legtöbbje olyan genetikai problámákkal születik, amelyek következtében születésük elõtt nem sokkal, vagy ivarérettségük elérése elõtt elhullanak. Az életben maradottak jó része növekedésben és fejlettségben elmarad a normális példányoktól.

9. A nemek megkülönböztetése

Több könyv is állítja, hogy a zöld leguánokat nemi dimorfizmusuk alapján vizuálisan is meg lehet különböztetni, és sajnos, néha lehet találkozni olyan önkéntes "szakértõkkel", akik szinte már a tojásból való kikelés pillanatában meg tudják állapítani az állat nemét. Az igazság az, hogy a két nem közötti különbségek sokszor csak árnyalatnyiak, nyilvánvalóvá csak az idõsebb, szexuálisan érett állatoknál válnak. A szexuális érettséget az állatok kb. 2-3 éves korukban érik el.

A megkülönböztetés szempontjai a következõk lehetnek:
- A hímek általában nagyobbra nõnek, mint a nõstények, de testük kevésbé súlyos.
- A nyak és a hát felett húzódó taraj a hímek esetében nagyobbra nõ, mint a nõstényeknél.
- A dobhártya nyílása alatt elhelyezkedõk megnövekedett pikkelyek a hímnél általában nagyobbak.
- A toroklebeny a nõstényeknél rendszerint kisebb.
- A nõstények agykoponyája szélesebb, laposabb.
- Az ivarérett kor elérésével a femorálpórusok a hímeken sokkal jobban kifejlõdnek, feltûnõen nagyobbak a nõstényekénél, s jellegzetes V-alakot alkotnak.
- Párzási idõszakban a hímek heréi észrevehetõen megnagyobbodnak. (No, és a nõstényeké? :))

Ezek a különbségek jórészt csak az ivarérett kor elértével jelennek meg szembetûnõen, s az állatok még így is okozhatnak meglepetést. Elõfordulhatnak olyan populációk, melyek nõstényei olyan méretû háti tarajt növesztenek, mint más populáció hímjei, vagy lehetnek olyan megnövekedett pikkelyei a dobhártya alatt, mint egyes hímeknek. Elõfordulhat az is, hogy egy domináns hímmel egy területen élõ gyengébb, fiatalabb hímek a szexuális mimikri módszerét alkalmazzák oly sikeresen, hogy külsõleg nem lehet õket a nõstényektõl megkülönböztetni. Igaz, hogy 100%-os pontossággal nem lehet megállapítani az egyed nemét (legfeljebb szondázással), de mindezek ellenére a külsõ jegyek figyelembevételével a tapasztalt szem kb. 70-80%-os eredménnyel valószínûsítheti azt.

A fentiekhez még hozzátartozik, hogy az egyik legjobb nyomravezetõ a nemek megkülönböztetéséhez a leguánok viselkedése. A fejlõdés elõrehaladtával a hímek esetében egyre inkább jellemzõ magatartásforma a fejrángatás. A fejet folyamatosan fel-le mozgatják, s ezt gyakran követi rövid fel-le rángások sorozata, miközben a fej egyik oldalról a másikra lendül. Ez a viselkedés jellemzõ, ha egy másik leguán vagy egy idegen betolakodó jelenik meg a védett területen belül. A hímek párzási kísérlete esetén is hasonló magatartást mutatnak. A nõstényeknél ritka az ilyen merev fejrángatás (fel-le), viszont náluk gyakoribbak az oldalsó irányba történõ fejmozgások.

10. Elterjedés, élõhely

A zöld leguán Dél-Amerika északi részén és Közép-Amerikában õshonos. Két alfaja területileg is elkülönül egymástól: a törzsalak (Iguana i. Iguana) hazája Brazília, Suriname, Peru, Ecuador, Panama és Costa Rica dél része, a másik alfaj, a Iguana i. Rhinolopha pedig Costa Rica északi részén, Nicaraguában, Hondurasban és Mexikóban él. (A zöld leguánokat meghonosították különbözõ területeken, pl. Hawaiiban, Dél-Floridában.) Ezek az országok a trópusi övben helyezkednek el, területükön túlnyomó részt az egyenlítõi éghajlat uralkodó. Ennek az éghajlatnak a jellemzõje az állandó magas (30 C fok körüli) hõmérséklet, és az igen magas (közel 100%-os) páratartalom.

A zöld leguán igen változatos élõhelyeken megtalálható. Többnyire növényzettel jól fedett területeken, fák vagy sûrû vegetáció között él, de találkozhatunk vele az erdõket átszelõ folyók nagy szikladarabokkal borított partjain is.

11. Viselkedési szokások

A zöld leguánok fán laknak. Testfelépítésük igen jól megfelel életmódjuknak. Nagyon ügyesen mozognak az ágak között, kiváló mászók. A fatörzsekre, ágakra való felkapaszkodásban erõs karmaik segítik. Az állatok kedvelik a zöld lombkoronás fákat, szívesen pihennek, sütkéreznek rajtuk. Legfõképpen az olyan fákat választják, amelyek ágai a víz (folyó, tó) felszíne fölé vagy a vízbe nyúlnak, ugyanis ragadozó vagy idegen felbukkanása esetén a leguánok elõszeretettel menekülnek, és tûnnek el a vízben. Abban az esetben, ha nincs közvetlen menekülési útja a vízhez, leugrik a földre, majd figyelemre méltó sebességgel berohan a legközelebbi menedékbe. Ugráskor négy lábán landol, melyek (mint a macskáknál) lengéscsillapítóként mûködnek. Ennek köszönhetõen az állat viszonylag nagyobb magasságból való eséskor sem sérül meg.

A zöld leguán kiváló úszó. Sok idõt tölthet a vízben, s elõfordul, hogy a vizinövényket is lelegeli. Ha egy ragadozó megzavarja, a vízbe ugrik, mélyen lemerül, és hosszú, egyenes, nagy farkát használja, hogy a menedék irányába hajtsa magát. A lábak a hajtásban nem vesznek részt, a szerepük a stabilizálás és az irányítás. A leguán eltûnik a növényzet vagy a partközeli fák, bokrok gyökerei között, szinte csak az orrlyukát és a feje kis részét dugja a víz felszíne fölé mindaddig, amíg meg nem gyõzõdik a veszély elmúltáról.

A hosszú farkat elsõsorban egyensúlyozószervként használják, mely kiváló segítséget nyújt nekik mászás közben. Bár egyes hüllõknél kiválóan alkalmas a farok kapaszkodásra is (például a kaméleonnál), a leguán inkább csak támaszkodásra és tolózkodásra használja. Úszás közben úgy mûködik, mint egy kis propeller. Mindezek mellett van még egy nagyon fontos szerepe: hatékony fegyver a védekezésben. Olyan, mint egy kemény, erõs ostor, mellyel meglepõen pontosan becélozza a potenciális ellenfelet. Akit ért már ilyen "ostorcsapás", tanusíthatja eme funkció hasznosságát.

Ha menekülésre nincs lehetõség, elõfordul, hogy harapással védekezik. Éles, fûrészes fogai (melybõl 120 van neki!) képesek az emberi bõrt felszakítani. Veszélyes fegyverei a karmai is, amelyek mély, lassan gyógyuló, maradandó sebeket ejtenek.

Sok más gyíkfajtához hasonlóan veszély esetén képes farkának elhullatására. A farkon vannak meghatározott törési pontok, melyeknél a farok egy része vagy akár az egész elválik a testtõl, gyakrabban a csigolyákon keresztüli, ritkábban a csigolyák közötti pontokon törve. Az evolúció során kiválóan bevált ez az "anatómiai védõeszköz". A zsákmányul kiszemelt gyík elmenekülhet, miközben a becsapott ragadozó az izgõ-mozgó levetett farokkal van elfoglalva. Viszont az elhagyott farok pótlása is tekintélyes mennyiségû energiába kerül az egyednek, s többszöri elvesztése csökkentheti szelekciós elõnyét. A különbözõ gyíkfajoknál különbözõ erõsségû külsõ inger hatására következik be a farok elhullatása. Szerencsére a zöld leguánoknál a farokvesztés nem történik meg olyan könnyen, az állat csak végsõ esetben, utolsó mentsvárként alkalmazza ezt a védekezési módot.

12. Leguán vásárlása

A sikeres tartás szinte legfontosabb tényezõje a leguán kiválasztása. Csak egészséges, alkalmazkodóképes állatok megfelelõek terráriumban való nevelésre. Hüllõk esetében fokozottan kell ügyelni a betegnek tûnõ állatra, ugyanis itt a betegség általában már csak olyan állapotban diagnosztizálható, amikor a gyógyítás esélyei rendkívül lecsökkentek.

- Óvakodjunk a vékony, közömbös, beteges kinézetû, táplálékot visszautasító példányoktól. Ezeknek (ha megérik a felnõtt kort) valószínûleg kisebb lesz a testsúlyuk a normálisnál, kiszáradtnak tûnnek majd (laza, lógó bõr), szemük beesett marad, és késõbb sem lesznek igazán aktívak.
- Óvakodjunk a megdagadt lábujjú, végtagú egyedektõl.
- Óvakodjunk azoktól, amelyek egész testén rendellenes csomókat, daganatokat fedezünk fel.
- A leguán jó, ha óvatos, aktív és érdeklõdõ. Ha megközelítjük, valószínûleg ide-oda rohangál, de egy kis idõ után abbahagyja a menekülõ viselkedést. A túl ideges egyedek, melyek tovább futkároznak, ugrálnak, sokkal nehezebb közelebbi kapcsolatot kiépíteni (de nem lehetetlen).
- Jó, ha a has és a farok kerekded, és a test mentes a sérülésektõl.
- Jó, ha a szemek kerekek és tiszták.
- Jó, ha az állat relatíve nyugodt, amikor kézbe vesszük.

Szerencsére nagy segítséget nyújt számunkra, hogy minden hivatalos úton exportált állat átesik egy kötelezõ orvosi vizsgálaton, melyen amennyire lehet kiszûrik a beteg egyedeket.

A zöld leguán az 1973-as Washingtoni Egyezmény alapján védett állatnak minõsül. Itt három kategória van. Az elsõbe a különösen veszélyeztett fajok tartoznak, amelyek a kipusztulás szélén állnak. A másodikba azok, melyekkel jelentõs kereskedelem folyik, és ha ezt nem szabályozzák, veszélyeztetetté válhatnak, ezért az adott ország meghatározhatja, hogy évente mennyit exportál. A harmadik kategóriába azok a fajok tartoznak, melyeket valamely ország véd, de a védelemhez nemzetközi segítségre van szüksége. A zöld leguán a második kategóriába tartozik, ezért behozatalához CITES-engedély (Convention On International Trade In Endangered Species Of Wild Fauna And Flora) szükséges. Egy ilyen engedélyt láthatsz a "képek" menüpont alatt.

13. A terrárium

A zöld leguán tartásának alapja a megfelelõ elhelyezés. Manapság ezt igen sokféle módon biztosíthatjuk, ki-ki saját lehetõsége, ízlése szerint. A terrárium megvásárolható készen, vagy összebarkácsolható házilag, lehet beépített vagy csak az alapfelszereléseket tartalmazó. Nagyság és berendezés szempontjából igen széleskörû variációs lehetõségek vannak.

Rendkívül fontos a terrárium mérete. Egy ideig eltarthatók a fiatalabb egyedek kisebb terráriumokban is, de idõvel egy kifejlett pár számára nem árt, ha legalább egy 2 méter hosszú, 1 méter széles, 2 méter magas területet biztosítunk. A terrárium berendezése jó, ha hasonlít a természetes élõhely körülményeire.

Mivel a leguán túlnyomórészt fákon tölti az idejét, nem nélkülözhetõ a terráriumból sem néhány vastagabb és vékonyabb faág, vagy legalább valamilyen mászásra alkalmas érdes, rücskös felület. A nagyobb fatörzseket ne felejtsük el rögzíteni. A terráriumba helyezés elõtt a fatörzseket feltétlenül fertõtlenítsük! Növények ültetése a leguán helyére nem ajánlott, ezeket valószínûleg megeszi, kitépi, vagy máshogy károsítja. Ha mindenképpen szeretnénk valami zöldet, akkor ajánlatos mûnövényket venni.

A frissen vásárolt leguán számára biztosítsunk valamilyen búvóhelyet! Néhány hét múlva, amikor az új környezetet megszokta, nyugodtan kivehetjük a menedéket.

A padló fedésére a legegyszerûbb módszer a papír használata, amely inkább csak idõleges megoldás. A legmegfelelõbb hosszú távon a kéregzúzalék vagy a nagyobb szemû kavics. Faforgácsot, sódert, apróbb szemû kavicsokat ne használjunk fiatalabb állatoknál, mert a táplálékkal vagy a szagmintavételkor a nyelvre tapadva a szervezetbe juthat, és bélelzáródást okozhat. (Nagyobb állatoknál már nem áll fenn ez a veszély.) A nagyon finom szemû homok sem a legjobb, mert hajlamos beszáradni a leguán pikkelyei közé. Nem árt néhány nagyobb követ, sziklát behelyezni a terráriumba: nemcsak dekoratív, de alkalmas sütkérezõ- vagy búvóhelynek is, és segíti az állat körmeinek koptatását. A kövek szilárd elhelyezésére ügyelni kell a balesetek elkerülése végett.

Mivel a leguán trópusi állat, nappal legalább 28 C fok, legfeljebb 35 C fok szükséges a terráriumban, mely éjszakára lemehet 22-23 fokra is. A lámpafûtés elõnye a többivel szemben, hogy lehetõvé teszi az állat számára sütkérezést, valamint a hõforrástól való távolságtartást. Éppen ezért nem árt néhány faágat (vagy mászásra alkalmas felületet) különbözõ magasságokba helyezni, hogy a leguán kiválaszthassa a számára megfelelõt. Viszont nagyon vigyáznunk kell, hogy az állat ne tudjon a forró égõ közelébe férkõzni, mert súlyos égési sérüléseket szenvedhet. Erre a legegyszerûbb módszer, ha védõhálóval vesszük körül az égõt. Ha pedig a fûtõlámpa a terráriumon kívül helyezkedik el, a probléma máris megoldódott. Nem megfelelõ viszont, ha csak egy kis területre fejti ki a lámpa a hatását, ugyanis ebben az esetben csak az állat törzsét képes felmelegíteni, hosszú farka pár fokkal hûvösebb marad, s ez idõvel keringési zavarokat okozhat. Kiegészítésként használhatunk kõbe épített vagy huzalos talajfûtõt. Kizárólagos használatuk nem ajánlott. A huzalos talajfûtõt betehetjük úgy, hogy a terrárium különbözõ pontjain "mindent vagy semmit" elven mûködnek. Kizárólagos használatánál az állat csak teste egy részét képes felmelegíteni, s ez is keringési zavarokhoz vezethet. Ha ilyet alkalmazunk, nem árt megmérni a produkált hõfokot, s szükség esetén befedni valami kõvel.

A terráriumban nem árt elhelyezni egy nagyobb vízmedencét, mely egyrészt befolyásolja a klimatikus viszonyokat, másrészt lehetõséget ad a fürdésre. Igaz, a fogságban tartott leguánok jó része ritkán vehetõ rá a lubickolásra, viszont szeretnek a víz fölé hajló ágakon tartózkodni. A medence lehet állandó és kivehetõ. A kivehetõt elég naponta néhány órára betenni. Az állandó esetén ügyelnünk kell a víz tisztaságára. A leguánok elõszeretettel ürítenek a medencébe, és a terráriumban uralkodó magas hõmérséklet kiváló feltételeket nyújt a baktériumok és más kórokozók gyors elszaporodásához. A páratartalom jó, ha eléri a 85-90%-ot. A nagy párolgó vízfelület ennek elérésben segít, de nem árt, ha mellette naponta egyszer-kétszer bespriccelünk némi vizet.

Nagyon lényeges a terrárium szellõzésének megoldása. Ennek hiányában felhalmozódik az állott levegõ, túlságosan megnõ a széndioxid-tartalom, folyamatos stressz éri az állatot, emellett kedvez a kórokozók szaporodásának, így megnõ az esély a betegségek kialakulására. Persze, vigyázzunk rá, hogy ne legyen huzatos a lakhely.

Elõfordulhat, hogy a terrárium oldalán az üveget fehéres pöttyök vonják be. Ennek oka lehet a túl nagy sótartalmú táplálék. A zöld leguán sókiválasztó mirigye az orrüregben helyezkedik el. Sótöbblet esetén a felesleg kiválik, és a leguán kitüsszögi, gyakran pont a terrárium üvegére.

14. Üzekedés

A hím zöld leguánok rendkívül területvédõk a természetben. Elfoglalják a rendelkezésre álló hely egy darabját (mely lehetõség szerint magában foglal egy folyóparti részt és néhány fát is), és igen hevesen védelmezik a betolakodó hímekkel szemben. A betolakodó elleni domináns hím fennhatósága alá tartozó nõstények birtoklási jogának védelmét is szolgálja. Párzás idején a hímek közti küzdelem igen hasonló a területvédõ magatartáshoz, sõt, lényegében megfelel annak. Vetélytárs feltûnése esetén a hím leguán elõször a ráijesztés taktikáját próbálja alkalmazni. Meggörbíti a hátát, majd teljes hosszában kinyújtózik, s amennyire csak képes, felágaskodik, szinte már a lábujjai hegyén állva a betolakodó felé fordul, kifeszíti toroklebenyét (amely szemmel láthatóan elsötétül), s igyekszik minél nagyobb és félelmetesebb hatást kelteni. Elõfordul, hogy a fenyegetés eléri a kívánt hatást, ilyenkor az ellenfél behódol, fejét leszegi, testét leereszti, vagy visszavonul. Sokszor azonban az ijesztegetés kevésnek bizonyul, az elszánt vetélytárs hasonló viselkedést mutat. Ebben az esetben a két küzdõ fél elkezdi kerülgetni egymást, egy pillanatra sem tévesztve szem elõl a másikat, majd végül összeugranak, a fejüket összecsapják. A rituálé inkább egy erõ- és bátorságpróbára, mint valódi, vérre menõ halálos küzdelemre. Természetesen így is elõfordulhatnak komolyabbb sérülések a fejen, de halál csak a legritkább esetben következik be. Végül az egyikük feladja, s gyõztes visszatérhet a nõstényekhez.

A nõstény leguánok között sem ismeretlen a hasonló viadal, de az általában az alvóhely védelme vagy a megfelelõ tojásrakó hely megszerzése érdekében történik.